Telnek a napok könnyekbe burkolva,
a szívemen tátongó seb nem gyógyul ...
Akárhány ősz is jöjjön el,
akárhány éjszakán sírjunk fel,
melyen gyűrt, keserű arccal ébredünk,
vagy csillámló legyen nyarunk és telünk,
Te már sosem örülhetsz velünk,
sosem ölelhetünk s foghatjuk a kezed,
most már Téged mindig angyali kéz vezet.
Hiába torzul ajkunk sírásra,
nem számíthatunk se magunkra, se másra
abban, hogy ide visszahozzunk Téged
a mi világunkba, s végre így érjen véget
...ez a borzalmas rémálom!
No comments:
Post a Comment